A Facebook OKT-csoportjában az eddigi legtöbb kedvelést kapott összehasonlítás egy kicsit kakukktojás: habár a Kék útvonalán készült a fotó, pusztán egy kurta kirándulás eredménye. Nem volt nehéz megkomponálni (értitek, KOMPonálni), hiszen a SZŐD nevű komptovábbító géphajó 40 éve ugyanazzal a manőverrel állítja be a komptestet a nagymarosi rámpához. A hajó 1977-ben épült, a filmforgátás idején tehát 2 éve szolgált Nagymaros és Visegrád között. Jelenleg (2020-ban) felújítás alatt áll a komáromi hajógyárban (szolgálati helyét most egy tiszai jégtörő vette át; érdekes megfigyelni, mennyi mindennel próbálják az emberek továbbítani a kompot: volt erre a célra kitűző, személyhajó, jégtörő, sőt, szolgálati motorcsónak is beosztva).

A képen megfigyelhető, hogy lekerült a tetőről a festőladik (ezeknek az eszközöknek egyébként is inkább karbantartási szerepük van, mint életmentő), ám kapott egy csinos kis radart.
A túlparton megnőttek a jegenyék.

A romhányi Prónay-kastély jelenleg magántulajdon, a tető megújult, de a homlokzat még várat magára (nem, nem olyan várat, az egy következő bejegyzés lesz).

Hollókő egyértelműen a közben eltelt idő nyertese. A turisták forgatagával húsvét tájékán találkoztam (és sültem) szembe, s még ez a képpár is a "meggondolatlan" gyűjteményt gazdagítja: a szögek használatának teljeskörű mellőzésével ácsolt fából készült tornyú templom ugyan szögben van, a mögötte elnyúló dombok csapottsága elárulja, hogy már megint hülye helyen álltam meg. :D

A Cserhát bebarangolásáról készített képeimen is utólag fedeztem fel a párosítás lehetőségét, itt bizony a helyszín párszáz méterrel közelebb van a várhoz. Ezt inkább hangulatpárnak töltöm fel: felül az elszánt csapat, alul senki. Egyedül járom a Kéket, magamba szippantva ennek minden pozitívumát, no és persze negatívumát is. Érdekes egyébként, hogy bár a helyszín nem pontos ismétlés, a villanypózna ugyanott van. Igen, tudom. Az ott az eggyel (vagy kettővel) későbbi. :) 

A Cserhát legmagasabb csúcsán felállított tepkei kilátóból nehéz nem olyan szöget fotózni, amellyel aztán egybevágó fotópárt alkothatunk, még akkor is, ha itt is tudattalanul zajlott le az exponálás. Ez egy egyszerű példa arra, hogy dombokat, hegyeket viszontagságos elhordani és szétszedni, itt tehát nem eprészhetünk ki a kendermagból túl sok szembetűnő változást. A libalegelő megbokrosodott, a fölötte lévő irtást viszont hangsúlyosabb szántóvá alakította a termelő-gazdálkodó emberi kéz gépi megfelelőjének lábnyoma. (Azért fogalmazok így, hogy inkább a képeket nézzétek.)

A Budai-hegység mezei kirándulók által is könnyen elérhető jellegzetes, csücsülő oroszlánra hajazó dolomit-szikláját kicsit megkozmetikázták annak érdekében, hogy kevesebb dolga legyen a képzelőerőnek, ám sajnálatos módon a II. világégés során a szovjetek lenyakazták, hogy elférjenek előtte a járműveikkel. A 40 év alatt persze - noha örvendetes, hogy még legalább megvan és nem firkálták össze - tovább kopott, de a forma még így, fejetlenségében is beszédes.

Ekkor még nem terveztem összehasonlítani a mostani és a 40 évvel ezelőtti állapotokat, spontán fotóztam a túra során, ami érdekelt, ezért a "korai képek" a beállítás szögében mutathatnak némi eltérést.